„Ha Isten valóban szeretne, akkor egész bizonyosan megtenné… [ezt és ezt] értem!" Hányszor cikázik át ilyen gondolat a fejünkön?! Körülményeink láttán elkezdünk azon töprengeni, hogy vajon Isten tényleg szeret, hiszen, ha így lenne, a dolgok másképpen alakulnának.

Kétfajta érvelés vezethet oda, hogy megkérdőjelezzük Isten jóságát. Először is, ha valamire, amit jónak hiszünk, annyira vágyunk, szinte nevetségesnek tűnik a gondolat, hogy Isten mást gondolt el a számunkra. Másodszor, akkor is kételkedhetünk Isten jóságában, ha a tapasztalatunk ellentétbe kerül hitünkkel. Úgy gondoljuk, ha valami jónak látszik, jó érzést kelt, jól hangzik vagy jóízű, akkor az csak jó lehet. Ezért aztán megharagszunk Istenre, ha nem kapjuk meg.

Itt lép be a hit. Pontosan akkor kezd hatni, amikor jön a kísértés, hogy kételkedjünk Istenben, jóságában.

Róm 8:28-39 Isten jóságát mutatja be, méghozzá igen erőteljesen. Milyen érveket találunk e szakaszban, amelyek megőriznek attól, hogy kétségbe vonjuk Isten jóságát?

A 32. versben egy fontos logikai építőelemet találunk, ami rendkívül sokat segít abban, hogy a körülmények ne roppantsanak össze. „Ha Isten nem habozott, hogy mindent latba vessen értünk, felkarolva bennünket, kitéve magát a legrosszabbnak azzal, hogy tulajdon Fiát elküldte, vajon létezik olyan, amit ne adna nekünk örömmel és ingyen?" (Message – az angol parafrázis bibliafordítás nyomán). Hogyan is gondolhatnánk, hogy Isten elküldi Jézust meghalni értünk, majd kegyetlenné és szűkmarkúvá válik?

Ez azt jelenti, hogy Isten nagylelkűségének, ami Krisztus halálában mutatkozott be, erősebben kell hatnia gondolkodásunkra, mint az egy-egy próba által kiváltott kételyeknek.

Hogyan fejthet ki a kételynél erősebb hatást az (Isten jóságáról szóló) igazság? Mélyedjünk el a gondolatban, hogy Isten engedte Jézust meghalni helyettünk! Irántunk tanúsított, felfoghatatlan nagylelkűsége még ezer más úton-módon jut kifejezésre. Hogyan hat ez a gondolat a hitünkre?