1Móz 14:116-ban olvashatjuk Sodoma és Gomora kifosztásának történetét, majd pedig Abrám kiszabadítja a foglyokat, köztük Lótot is. Láthatjuk, amint Abrám, az igaz Istent imádó hit embere, katonaként is megállja a helyét.

A Melkisédekkel kapcsolatos epizód milyen fényben világítja meg Abrám lelki életét? Hogyan mutatkozott meg tetteiben ismét a hite (1Móz 14:1724)?

______________________________________________________________________________________________________________________________

Melkisédek (az én királyom igazságos) Sálem királya és a Magasságos Isten papja volt. (Sálem volt Jeruzsálem másik neve, lásd Zsolt 76:3.) Abrám is Istent imádta, mint ő. Melkisédek köszöntötte és megáldotta a csatából visszatérő pátriárkát, Abrám pedig tisztelete jeléül mindenből tizedet adott neki (20. vers). A tizedfizetés gyakorlata tehát messze megelőzte Mózes korát és a zsidó nép kialakulását.

A fényes győzelem után megjelent az Úr Abrámnak, és csodálatos ígéretet tett neki. Én vagyok a pajzsod: jutalmad igen bőséges (1Móz 15:1 új prot. ford.). Ellen White utalt rá, hogy Abrámnak szüksége is volt a bátorításra, hiszen legutóbbi győzelme felszította több szomszédja haragját.

Olvassuk el Abrám válaszát (1Móz 15:23). Miért érezzük annyira emberinek, érthetőnek szavait?

_______________________________________________________________

Ezután Isten megismételte korábbi ígéretét (1Móz 15:46), miszerint megszámlálhatatlanul sok utódja lesz Abrámnak (1Móz 12:2; 13:16). Abrám és Száraj idős kora miatt egyre nehezebben tűnt beválthatónak a leszármazottakra vonatkozó ígéret, Abrám mégis hitt Isten szavának, bízott az Úr erejében. Erre utal 1Móz 15:6 is, amit Pál Róm 4:3 versében idéz.

Abrám hitt az Úrnak, ami igazságul tulajdoníttatott neki. Mit is jelent tehát az, hogy Isten elfogadja az embert? A történet eddigi részében mi kelt igazán reményt? Mi késztet bizonyos változtatásra?