Isten elé kerül annak az embernek az élete, aki magát Krisztus követőjének mondja. Isten megvizsgál minden cselekedetet, minden titkos dolgot, minden hiábavaló beszédet (Zsolt 135:14; Préd 12:16; Mt 12:36; Róm 14:10–12; 2Kor 5:10; Zsid 10:30). Ugyan ki állhatna meg ilyen szigorú vizsgálatban? Senki (Róm 3:10, 23; Gal 3:22; 1Tim 1:15)! Krisztus azonban őszinte követői szószólójaként, képviselőjeként, mennyei közbenjárójaként lép fel (Róm 8:34; Zsid 6:20; 7:25; 9:24; 1Jn 2:1). Noha nincs semmi, ami által önmagukban vagy önmaguktól érdemeket szerezhetnének Isten előtt, nem mutathatnak fel olyan cselekedeteket, amelyek elég jók lennének ahhoz, hogy az Úr színe előtt igaznak tüntessék fel őket, bármennyire is hibákkal és hiányosságokkal teli az életük, mégis meglátszik rajtuk az igazi megtérés és hit (Mt 7:24–27; Jn 14:15; Jak 2:14–20; 1Jn 4:20; 5:3). Hogyan bántak másokkal, a szegényekkel, a szükséget látókkal, a foglyokkal, megbocsátottak-e, ahogy ők is bocsánatot nyertek, milyenek voltak tetteik, kimondott szavaik (Mt 7:2; 12:36–37; 18:23–35; 25:31–46)? Mindez együttvéve sem tüntethetné fel igaznak az embert Isten előtt, nem tehetne eleget az áthágott törvény követelményének, mégis bemutatja, hogy kik azok, akik helyettesükként elfogadták Krisztust és igazságát, ami palástként borul rájuk, segítségükre van mindvégig az ítélet során (3Móz 16; Zak 3:1–5; Mt 22:1–14; Róm 8:1, 34; Zsid 9:24; 1Jn 2:1).

Vagy ahogy Ellen White olyan világosan megfogalmazta: „Egyrészt tisztában kell lennünk bűnösségünkkel, de fontos, hogy rábízzuk magunkat Krisztusra, aki az igazságunk, megszentelődésünk és megváltásunk. Nem tudjuk megcáfolni Sátán ellenünk felhozott vádjait. Egyedül Krisztus képes eredményesen könyörögni értünk. Képes olyan érvekkel elnémítani a vádolót, amelyek nem a saját érdemeink, hanem az övé" – (Ellen G. White: Testimonies for the Church, 5. köt. 472. old.). Hiú ábránd volna saját cselekedeteinktől várni az üdvösséget. Ha erre ráébredünk, önkéntelenül csak Krisztus irgalmára és érdemeire akarunk hagyatkozni. Majd pedig a szeretet és hála miatt, amit a Krisztustól nyert üdvbizonyosság vált ki belőlünk, teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és testünkkel akarjuk szolgálni Istent. Ez a szolgálat fejeződik ki a cselekedeteinkben. Hogyan is lehetne másként?

Milyen híven tükrözik cselekedeteink a hitünket? Vagy inkább a cselekedeteink túlságosan is rávilágítanak hitünk állapotára? Mi mindenből kell megtérnünk, min kell változtatnunk, hogy cselekedeteinkben még teljesebben tükröződhessen Jézus igazsága, ami hit által a miénk?