Az ember közösségi lény. Ezt lehetetlen elkerülni. A természet maga is példát mutat erre.

Minden ember azért él, mert létrejött egy-egy kapcsolat, amelynek eredményeként megszületett. A születés után a csecsemők alig néhány órát élnének, ha magukra hagynák őket. Ahhoz, hogy életben maradjanak, szükségük van legalább egy emberre, aki gondoskodik róluk. Az érzelmi és lelki szükségletek is éppen olyan fontosak, mint a fizikaiak. A csecsemők éhezik a szeretetet, a figyelmet, a kötődést. A kisbabák születésüktől fogva érzékelik a szeretetet, és a maguk módján viszonozzák is az érintést, a szavakat, a hangulatváltozást és a viselkedést. A babák természetesen kötődnek, de nem az ágyhoz vagy a tárgyakhoz, hanem az emberekhez. Sokkal jobban megállják a helyüket azok a gyermekek, akiket szüleik szeretnek, és akikkel jó kapcsolatban vannak, mint akik nem tapasztalták a szeretetet. Ez azért van így, mert Isten kapcsolatra teremtette az embereket.

A kapcsolatok terén azonban elromlott valami. Bármerre nézünk, mindenütt szenvedéssel és keserűséggel találkozunk, leginkább megromlott kapcsolataink következtében.

Isten szeret, így nem mindegy neki, hogy milyen viszonyban vagyunk egymással, hiszen a közösség életünk nagyon fontos része. Szeretné, ha minden emberi kapcsolatunk jó, egészséges és biztonságot nyújtó lenne. Ezért találhatunk a Bibliában olyan sok utalást erre a fontos területre!

Olvassuk el a következő szövegeket: 2Móz 20:14, 17; Lk 6:27–28; Ef 4:32; 5:25; Fil 2:2–3; Róm 12:2–21; Gal 6:2! Mit tudhatunk meg ezekből a az emberi kapcsolatokról? Hogyan viszonyuljunk másokhoz? Amennyire időnk engedi, keressünk a Bibliában olyan igéket, amelyek a kapcsolatokra vonatkoznak, és beszélgessünk is erről a kérdéskörről!

Az emberekhez való viszonyunk árulja el leginkább, hogy közösségben vagyunk-e Krisztussal. Ezért olyan fontos, hogy Jézus Krisztus legyen kapcsolataink Ura.

Kapcsolataink tükrözik-e a fenti igékben kifejtett elveket? Mi mindenen kellene változtatnunk még áldozatok árán is?