Lévit Máté néven is ismerjük (lásd: Mt 10:31). Vámszedő volt, akit a nép megvetett. Az emberek két okból gyűlölték a vámszedőket: 1) Az idegen elnyomó hatalom, Róma megbízottaiként dolgoztak. A vámszedők az ellenséggel működtek együtt. 2) Az adószedők gyakran gátlástalanul csaltak. A rómaiak ahelyett, hogy minden személyt közvetlenül adóztattak volna meg, adószedőket alkalmaztak, akik felelősek voltak azért, hogy a szerződésben meghatározott összeget beadják az állam kincstárába. Amíg a vámszedő befizette a megállapított összeget, annyit szedhetett be, amennyit csak tudott, és maga vezethette a könyvelését. Így a rendszer magában hordozta a kihágások lehetőségét. A vámszedők úgy gazdagodtak meg, hogy saját honfitársaik nyakán élősködtek.

Nyilván sok embert, köztük a tanítványokat is megdöbbentette, hogy Jézus tanítványának hívta el Lévi Mátét. A Mester még Máté házába is elment vendégségbe, amit az Ő tiszteletére rendezett. Máté meghívta barátait is, a többi vámszedőt és más közönséges (bűnös) embert, akiket a büszke farizeusok lenéztek. „De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!" – mondták róluk (Lásd: Jn 7:49). Jézus azonban, nem törődve a farizeusok véleményével, úgy tekintett minden emberre, mint a menny várományosára. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek, nem azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre" (Mk 2:17).

A mai tanulmány összefüggésében hogyan magyarázhatnánk azt, amit Jézus az új ruháról és az új borról szóló példázatával mondott (Mk 2:21–22)?

Jézus nem csak egy volt Izrael prófétáinak sorában. Próféta volt ő is, de még sokkal több annál, testben megjelent Isten, aki a mennyek országát hozta el. Ez az újdonság szétfeszítette az akkori társadalom vallási hagyományait és szokásait, mint pl. azt, hogy egyes csoportok lenézték az emberek bizonyos osztályait, amivel lényegében áthágták az igaz hit alapvető elveit. Jézus tudta, hogy az új hatás a hagyományos vallás tömlőjét szétrepeszti, amikor az evangélium a pogányokhoz is eljut.

Vannak olyan régi emberi hagyományok, amelyek mellett nem tudunk mást felhozni, csak azt, hogy igen régiek, mégis annyira a hit részévé váltak, hogy áthágásukat sokan egyenesen bűnnek érzik. Milyen emberi hagyományok erősödtek így meg az Adventista Egyházban, amelyeket mintha isteni eredetűnek, áthághatatlannak tartanánk?